A tékozló fiú.

Kicsit megváltoztál, elmúlt a varázs, mintha már nem lenne fontos a család. Évről évre, nehezebb összetartani mindnyájunkat, hogy boldog egységes család lehessünk, irigylésre méltó boldog nagycsalád. Sokszor azt gondolom, talán jó ez így, ez lehet az élet rendje, hogy ahogy múlik az idő, változik az ember és talán már más fontos, más éltet, más dobog mindenki szívében. Kicsit haragszom rád, mert úgy hiszem, ami nekünk fontos neked nem, de lehet, tévedek. Minden nap az évben gondolunk rád, vajon merre jársz, mit csinálsz? Mikor hiányzol nagyon, nem látod a könnyet az arcunkon, mikor valami fáj, vagy ha boldog csengő nevetés járja a házat át. Pedig ez a család. Szeretünk, ezt tudnod kell, ezt soha el nem feledheted, csak kicsit nem értjük az életed. Láttam az arcodon, mikor a szó nem jött ki ajkamon, amit hidd el én, mondtam volna elsőnek, mert szeretlek ám nagyon, láttam azt a bánatot, hogy nem mondtam én neked, itt vagyok. Most már tudod miért, már érted mit gondolok, és érzed miért vagyok konok, de hidd el szeretünk nagyon! Mivel azt hiszem ezeket, miket itt elmondtam neked, Te észre sem veszed, mert egész más az életed ezért nem is neheztelhetek. Csak azt akarom, hogy tudd fontos vagy nekünk fontos, hogy tudd szeretünk. Ezért csak halkan hozzád hajolva súgom én neked, a helyed itt lesz mindig velem. A szívemben gyermekem.

Nyugodj meg.

Nyugodj meg, nyugodj meg, nem lesz semmi baj,
hidd el egy kicsit jobb lesz egyszer majd.
Egyik nap, másik nap és halványul a kép,
nem fog úgy fájni az a sok szép emlék.

Szíved most háborog, a lelked érte sír, nem érted miért,
miért történt így.
Könnyeid lemossák a hónapok porát,
nyugodj meg, ne aggódj, nem fáj a magány.

Begyógyul, elmúlik minden ami fáj egy szép nap,
meglátod, nem is gondolsz rá.
De ott marad, megmarad, benned örökké,
mert szívedbe temeted minden emlékét.

Férfi vagyok.

Férfi vagyok. Igen, tudom jól magamról. Nem is akármilyen. Van aki gyűlöl, van aki kedvel. Ismerem a hibáimat, amiket vállalok, ismerem az erényeim, amikre büszke vagyok. Aki meglát, nem vonja kétségbe, hogy férfi vagyok. Attól vagyok férfi, amit mondok, amit teszek, és ahogyan teszem. Az ellentmondást nem tűrő fellépés, és magabiztos megjelenés jegyei azok, amit egy férfi magán hordoz. Szeretek az lenni, szeretem a vele járó előnyöket. Azokat az előnyöket, amit csak egy férfi kap meg. De hiába Adonisz valaki, ha nincs kisugárzása. Ahhoz, hogy egy férfinak legyen kisugárzása, tudnia kell, hogy mit képvisel. Egy férfi, megvívja csatáit magával, a külvilággal, és kiáll magáért. A férfi, vállalja a következményeket, még akkor is, ha lelke ezer sebből vérzik, és emelt fővel, viseli a vereséget. Az a férfi, akinek a gyengédség, nem esik nehezére, aki ki tudja mutatni érzelmeit, nem foglalkozva azzal, hogy ki, mit gondol erről. A férfi, ha térde is kényszeríti az élet, nem sajnálja önmagát, hanem mindent megtesz, hogy ő kényszerítse térdre az életet. A férfi az, aki biztonságot nyújt, akinek halk szavai is elég, hogy meghallják. A férfi nem tolakodó, ő az kinek a gondoskodás a természetes, kinek a figyelme örök, és töretlen. Aki a fájdalmát úgy mutatja ki, hogy közben mégsem szánalomra méltó. A férfi, tudja mi az a tisztelet, de meg is követeli azt. Egy férfi bármit megtesz ha valami kell neki, még ha mindent el is veszít. Ezt mind jól tudom. Mert férfi vagyok .

Az elengedés.

Esett az eső. Csak csendben állt a sötétben, és nézte a házat. Az utcai lámpa fénye a válláig ért, arca a sötét éjszakába veszett. Nem mozdult, a cigaretta parazsánál felvillant zöld szeme. A szél feltámadt és a házak között a szemetet hordva repítette a semmibe. Arra gondolt minek ment oda, mit akart ezzel elérni. A sötét szobából lámpa fénye vakítóan tört be az éjszakába, a férfi felnézett, megmozdult a függöny. Látta, ahogy kecses alakja feltűnik az ablaknál és kinéz a sötétbe, mintha tudná, ott van valahol. De nem láthatta, mert hátralépve a fényből szinte beleolvadt az éjszakába. Csak figyelt és nézte. Abban a pillanatban jött rá, hogy miért ment oda. Elengedni őt. Mert már nem érzett semmit, kiölt belőle mindent ami valaha fontos volt. Mikor nem kereste, mikor közömbös volt, mikor kimondta, hogy vége. Ennek így kellett lennie. Nehéz volt elfogadni, de az idő múlásával, kezdtek beforrni a sebek. Most, hogy itt állt és nem érzett semmit tudta, hogy vége, végre elengedte. Tudta, hogy újra szabad és élheti az életét. A sötétben nem látszott a néma óriás, csak egy megkönnyebbült sóhaj hallatszott, mi örökre elszállt feledtetve mindent, ami fájt.

Az önzetlen szeretet.

Életemben voltak olyan helyzetek, mikor el kellett mennem dolgozni. Olyan helyre, ahová magamtól sosem mentem volna. De kellett, mert azt akartam bizonyítani, hogy nem vagyok olyan galád, mint, ahogy be akarnak állítani. Elmentem műtős fiúnak a baleseti sebészet traumatológia osztályára. Nem részletezném, hogy bizony láttam ott mindent, életeket összetörni szeretteik elvesztése miatt, könnyeket, fájdalmat, lemondást, de volt, hogy örömet is. Már akkor is feltűnő jelenség voltam, de mivel, mint tudjuk az egészségügyben ember hiány van, a nevetségesen alacsony fizetés miatt kénytelenek voltak felvenni. Tudni kell, a " civil " szférában a négyszeresét kerestem a fizetésnek nem nevezhető bérnek, amit persze nem adtam fel, mert a műtős fiúskodást hobbinak vettem. Születtek barátságok, volt olyan, aki nem szeretett. Szúrta a szemüket, hogy jókedvűen járok be, mert hiába igyekeztem szerény maradni, jobb kocsim volt, mint a főnöknek és a ruhatáram is arról árulkodott, hogy nem a kórházi bérből élek. Mindenkivel kedves voltam, és tisztelettudó, rákaptam az ízére, mert rájöttem szeretek az emberekkel foglalkozni. A betegek bírták a formám, a lazaságom, mindenkihez volt kedves szavam és éreztem kivel, hogy kell viselkedni, hozzáállni. Ami a legemlékezetesebb, amit soha nem felejtek el, volt egy néni, akit sokat vittem vizsgálatokra és sokat beszélgettünk. Minden reggel kávézni mentünk, de soha nem engedtem, hogy fizessen, amiért mindig hisztizett. Nagyon szerettem őt. Jókat nevettünk egy igazi jó kedélyű mami volt. A műtét előtt nagyon kedvtelen volt. Azt mondta, hogy most látom utoljára. Kinevettem, igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz. Igazam is volt. A következő héten minden reggel vittem neki kávét a kórterembe. Egyik nap rosszabbodott az állapota és az intenzív osztályra került. Ezt is úgy tudtam meg, hogy reggel mikor a kávéval mentem az osztályra szóltak a nővérek, hogy mi történt. Sajnáltam nagyon, de nem tudtam mit tenni, csak, hogy kértem a nővéreket, hogy szóljanak, ha tudnak róla valamit. Délután hívtak az intenzívre a nővérek, hogy ugorjak be a nénihez, mert szeretne egy kávét. Örömmel mentem is. Láttam, hogy nincs jól, törékeny teste elveszett az ágyban és látszott kedves arcán fájdalmai vannak. Vicceskedve mondtam neki, hogy jó lenne, ha már összeszedné magát, mert hiányoznak a reggeli beszélgetéseink. Akkor azt mondta, hogy ne merjem félbeszakítani, és ígérjem meg, úgy teszek, ahogy kéri. Csak néztem rá, de nem válaszoltam és megfogtam hideg kezét.
- Te vagy az a fiú, aki azért jött minden nap, mert szerette ezt a bolond öregasszonyt. Soha nem fogadtál el egy fillért sem, sőt zsivány, te fizettél mindig. Azt akarom, hogy ez a tiéd legyen, mert nagyon jó gyerek vagy és nagyon szeretlek. Én holnap már nem leszek, ma éjjel meghalok. Mondta elhaló hangon, megsimította arcomat és egy vastag borítékot tett az ölembe. Nem tudtam mit mondjak, szívem elszorult és még mindig keze a kezemben volt.
-Ne mondjon nekem ilyen hülyeségeket, tegye el a pénzét, mert komolyan soha többé nem állok szóba magával és a sok kávét, amit sleppre megivott ki fogja fizetni. Reggel jövök, hozom a kávét kis hab két cukor.
Erőtlenül nevetett, becsukta a szemét. Vigyázz magadra zsivány mondta, mielőtt elléptem az ágyától. Reggel vittem a kávét kis hab két cukor, mikor a nővér meglátott az intenzíven mondta, hogy már keresni akart. Egy boríték volt nála, a tegnapi boríték. Néztem az ágyakat, keresve a mamimat, de nem láttam sehol. Csak a fejem ráztam, és éreztem, amint a könnyem lefolyt az arcomon. Igen elment mondta a nővér, ezt hagyta itt neked. Nem vettem el azt az utálatos borítékot, csak szótlanul kimentem, hátra sem néztem. Szavai tompán kongtak a fejemben. Tudta, hogy meg fog halni és engem hívott, mert olyannak szeretett, amilyen vagyok. Akkor aznap összetört bennem valami. Másnap kiléptem...

Apukás ébredés.

Apukás ébredés.
Halk apró léptek, kis neszezések, hallom a csendben,
már ébren vagyok régen.
Reccsen a padló, hirtelen csend lesz, hallom, hogy itt van,
már jobb lett a kedvem.

Ágyamhoz érve, már illatát érzem, fölém hajolva,
kuncogva néz le.
Vállamhoz érve az érintése, oly nagyon kedves,
gyengéden ébreszt.

Suttogva mondja vékony kis hangja, - Jó reggelt apa.
és már húzza a paplant.
Bebújik mellém, forró kis testét átölelve nézem gyönyörű szemét.
Arcomra teszi kicsinyke kezét, mosolyog nagyon a huncut kis legény.

Összebújva nagyon így kezdjük a napot, boldogság és öröm,
minden hajnalon.
Ahogy őt nézem tudom és érzem, mennyire szeret, csak ez a lényeg
nem számít semmi, csak az, hogy itt van, mert a gyermeki szeretet
őszinte és tiszta.

Érd el az álmaidat!

Gyermekként rengeteg álmom, vágyam volt de kinek nem. Azt hittem a felnőtt világ csodás és izgalmas, tele varázslattal és nincs olyan, hogy nem szabad. Az évek múlásával rá kellet jönnöm, hogy ez bizony nem így van. A mindig lázadó vérem csak feszültséget szült a családban, és e miatt rengeteg tiltásban volt részem. Mint fekete bárány éltem is a jogommal és tettem érte bőven, hogy rászolgáljak erre a titulusra. Most ilyen idősen már tudom, csak élni akartam. Mikor ráéreztem az élet ízére, eldöntöttem én irányítom az életem én alapozom meg a boldogságom, és senki semmi nem állhat az utamba. Igaz, volt küzdelem, lemondás, rettegés, de nem adtam fel, mert úgy és olyan életet élhetek, amilyet sok ember még csak az álmaiban sem tud elképzelni.Nem az anyagi javakra gondolok, mert a hírnév, a pénz, a jószerencse egyszer elillan, elfogy. A szellemi szabadságra gondolok, hogy az amire vágyok, amiről álmodok senki nem tudja elvenni tőlem és az önfejű makacs hitem,hogy megtudom csinálni, nem adom fel visz egyre előrébb az életben. Különc, öntörvényű és szabad vagyok, megtehetem mert eldöntöttem, hogy az élet van értem és nem én vagyok az életért. Az életnek van rám szüksége, hogy színesebbé, mássá, jobbá tegyem. Mert bizony szembeszállok vele és nem hagyom, hogy térdre kényszerítsen. Ha rám hallgatsz és bízol bennem, akkor merj nagyot álmodni, ne veszítsd el a hited és Te irányítsd az életet, ne engedd, hogy ez fordítva legyen.

A magyar celebek ... Nekem nem ez az édes élet ...

Érdekes egy társaság. Azért keresnek milliókat, mert nem csinálnak semmit. Botrányosnak tartom, hogy a média ha akarom, ha nem feszt erőlteti a celebjeink életének minden napjainak bemutatását. Tudom tudom ha idegesít, zavar kapcsoljam el és ne nézzem. Ezt tanácsoltam a nem kedves ismerőseimnek az oldalamat illetően is. De! Én nem keresek milliókat és nem erőltetem magam senkire, hogy bizony ezt kell nézni, olvasni. Hihetetlen, mikor egy egész estét áldoznak rengeteg pénzt nem kímélve arra, hogy az üvöltöző, beszélni, viselkedni, olvasni nem tudó, magamutogató, eszmei és emberi értékekkel sem rendelkező salgótarjáni hős, és nem minősíteném az emberi jogokra való tekintettel családjának, kultúrát és jó ízlést gyalázó, az én értékrendem szerint nulla emberekre. Lehet, hogy ez most itt sok volt és kusza egyszerre de ez kikívánkozott. Folytatnám a sort a nagymenő, nők álma adonisszal, aki már annyira isteníti magát, ha kicsit hosszabb lenne a nyaka, akkor már nem is lenne szüksége nőre. A nagy kamuhős milliomos. Aranytorkú énekeseink, miért nem a kimagasló előadóművészi produkciójukkal akarnak kitűnni? Mert így könnyebb és kényelmesebb pénzt keresni, hogy közben nem teszünk semmit az asztalra! Az édesapja árnyékában élő, mindig síró de énekelni nem tudó csepeli vagány, aki keménynek vallja magát, de nem ő viseli a nadrágot. Kell még két nagy cici, hozzá egy a szimfonikus zenekar fúvósait megszégyenítő száj, ami inkább szívásra van kapcsolva mint fújásra, de a férfi nép kocsányon lógó szemekkel figyeli, miközben fel sem tűnik, hogy a szőke ciklon olyan üres és sötét, mint az etióp éhezők gyomra. Tudom sokakat mégis érdekel ezeknek az embereknek a sorsa, amit a szerkesztő és rendező ír nem az élet, mert szórakoztatja őket. Persze mert nincs nagyon más amit nézhetnének. Sorolhatnám még, de véget nem érő lenne és már magam is unom, hogy ezzel foglalkozom.Egy a lényeg, ha egyszer úgy adódik, hogy felvet a pénz, csinálok egy olyan tévé adót, ami csak értünk, véleményünkre adva olyan műsorokat csinál, ami mindenkinek az ízlésének kedves és nem csak a szemetet hordja be a családokba.

Megvilágosodás.

Életemnek volt olyan szakasza, mikor semmi nem volt jó. Szó szerint. Megvolt mindenem, minden amire csak ember vágyhat mégis boldogtalanság volt a szívemben. Reggel mikor felébredtem, nem láttam értelmét felkelni, nem tudtam semminek örülni és mindenbe bele kötöttem. Semmi nem felelt meg, hiába akartak a kedvemre tenni. Örökké elégedetlenkedtem. Az okát nem tudtam, csak egyre jobban megkeseredtem.Egy hétköznap délelőtt Benikémmel valahol voltunk, és mielőtt vittem volna az oviba még szeretett volna a mekiben enni. Beálltam az autók után a sorba és vártam, hogy az ablakhoz érjünk.Csemetém hátul csacsogott, én meg csak bambultam bele a semmibe. Néztem az embereket akik szomorúan, szürkén, boldogtalanul jöttek mentek. Láttam a lányt az ablakban aki kiszolgált és rá volt írva, hogy szinte éhbérért robotol, mégis mosolyogva veszi fel a rendelést. A hajléktalant aki a kocsik között kéregetett és biztos, hogy már napok óta nem evett. Láttam magam, amint unottan, pöffeszkedve öltem a kocsiban. Akkor hasított belém valami. Hogy merek én elégedetlenkedni!? Délelőtt tíz óra és egy mekinél ülök a kisfiammal, és nem kell remegnem a munkahelyem miatt, hogy bármikor kirúgnak, mert magamnak dolgozom, jól keresek nincs okom panaszra. Egészséges, gyönyörű gyermekeim vannak, jól élek, megvan mindenem, azt csinálok és akkor amit csak akarok. Hogy merek elégedetlenkedni, mikor ezért a gondtalan, gyönyörű életért bárki összetenné a kezét. Jó kocsi, szép ház, amit más lehet, egy emberöltő alatt sem tud nagyon elérni. Elszégyelltem magam és akkor, ott abban a pillanatban megvilágosodtam. Egy szempillantás alatt megváltozott bennem minden. Mire kigurultunk a parkolóból egész más ember lettem. Élveztem a napsütést, a lelkem szabadságát. Azóta már csak a jót látom még a rosszban is, elégedett vagyok a kevéssel is mert örülök, hogy nem kevesebb. Igyekszem segíteni ahol csak tudok és példamutatóan nevelni a gyermekeimet, hogy minden apróságot meg kell becsülni az életben.

Éjszakára megint egy darabka a könyvből.

Nem hitte, hogy ilyen érzelmeket vált ki belőle. Igazából szentül megesküdött volna, hogy ezt a szenvedélyt, szeretetet csak a születendő lánya iránt fogja érezni. De mivel lánya nincs és nem is lesz már, szinte hihetetlen, amit érez. A saját élete külső szemlélője. Ahogy beül mellé lágyan, kecsesen olyan, mint mikor a nap besüt egy sötét, mély, fekete üregbe. Gyönyörű. Gyönyörű ma is, most is, mint mindig. A lélegzete elakad, amint megpillantja és mikor rávillantja gyönyörű szemét már beleborzong a mosoly, ami utána következik felér egy kegyelemdöféssel. Megcsókolja, magába szívja finom illatát, beleremeg ajka édes ízétől. Kéz a kézben ülnek és hallgatja, ahogy meséli az előző napját, elveszik szeme huncut mosolyában, imádja a kedves hangját.
- Gyönyörű vagy nagyon szeretlek, - suttogja halkan mire ő zavartan elpirulva kérdőn, mégis mosolyogva fürkészi tekintetét. Egy ujjal csavargatja haját, mindig ezt teszi, mikor zavarba jön, ez annyira jól áll neki.
- Hihetetlen, - mondja ő, - Hisz ilyen még nem volt, nem is értem mit szeretsz bennem.
De szavait egy lázas csókkal nyomja el, arcán érzi tenyere melegségét. Olyan gyengéd, annyira óvatos, amilyet még soha életében nem érzett. Mikor együtt vannak megáll a világ, nincs semmi csak ők, nem számít semmi más.
- Mondd, hogy menjek - kéri, de még szorosabban fogja a kezét, mintha soha nem akarná elengedni. Bár így lenne. Soha nem engedné el. Egy hosszú véget nem érő csók után kiszáll, visszanéz, mosolyog.
- Szeretlek nagyon, - mondja neki.
- Tudom, - válaszolja és tekintetük összeforr. Még látja a tükörből, ahogy elmegy, vágyakozva néz utána, de ez is ma már csak vágy marad. Szomorúan ül, még érzi finom ajkát a száján, szíve még mindig hevesen dobog. Most még nagyobb lett a csend, az üresség benne. De nem baj, holnap megint találkoznak.

Töröld ki a múltat.

Mikor az emberben felgyülemlik évek hosszú sora, a rengeteg emlék, ami vagy jó vagy rossz akkor kellene szelektálni, hogy mi kell, és mi az amit kidob. Mai nyelven a lomtár kiürítése. Sajnos nem ilyen egyszerű. Mert van amihez annyira ragaszkodunk, hogy nagyon nehéz elengedni. De a múlt nem segít a jelen, a jövő jobbá tételén, hisz újra meg újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat akaratunkon kívül, mert az emberi természet már csak ilyen. A mai virtuális világ megőriz mindent, minden pillanatot és könyörtelenül az orrod alá dörgöli, mikor a legkevésbé számítasz rá. Amit kiraksz közszemlére az ott marad és hiába te már nem is látod, mégis ott van, és másoknak betekintést enged az életedbe, amit épp akkor megéltél örömet, bánatot, vagy semmitmondó fejezeteket. A múltad alapján ítélnek meg, mert az mindig előjön és rávilágít arra, hogy bizony ezt és ezt tetted, írtad, mondtad. Vannak olyan dolgok amiket nagyon mélyre ásnál el, mert nem jó emlékek fűznek hozzá, vagy csak rossz döntést hoztál mikor azt közzétetted. Ezért ha veszed az időt, és fáradságot akkor vissza mész a múltadba és törölsz mindent, ami már nem is te vagy. Mert ahogy múlik az idő megváltozol, más leszel ez az új ember sokszor már nem is ismeri a régit, a másikat. Engedd el mind azt, ami már nem kell csak a helyet foglalja, hogy az új életeddel, az új emlékekkel töltsd meg a lelked mert mikor ezt megtudod tenni, felszabadult és boldog leszel nem kell olyan terheket cipelned, amiknek már jelentősége sincs.

A fiúk nem sírnak?

A nagy és hatalmas teremtés koronái gyengeség jelének találják a könnyeket, mert nem férfias. Egy kiskutyát vinni a karján a szőke szilikon mellett, mint egy inas az biztos nem az… Mikor harcközben a fájdalomtól eltorzult arccal fekszik a földön és folyik a könnye, az lenne a férfias? Nem tudom, miért szégyelljük a könnyeinket, mert azért valljuk be férfiasan, mikor eltörik a mécses utána mérhetetlen megkönnyebbülést érzünk. Mikor a kicsi fiaim megszülettek, aminek részese voltam, abban a pillanatban, ahogy a kis élet a világra jött bizony potyogtak a könnyeim. Hiába akartam visszatartani. Nem érdekelt engem, hogy ki látja, vagy ki nem, csak folytak le arcomról örömömben. Azért az sem mindegy, hogy én voltam az első, aki a gyermekét lesírhatta, utánam jöhetett anya. Igen a sírás jó. A lélek valóban felszabadul és a sok stressz, feszültség elmúlik. Mikor szeretteinket veszítjük el, ami a világon a legszörnyűbb dolog olyan természetes, hogy nem bírjuk megállni könnyek nélkül. A fájdalom, a keserűség, a düh, amit akkor érzünk, könnyekben tör elő. A kétségbeesettség, a tehetetlenség is megköveteli, hogy szem ne maradjon szárazon. Akik a családjuktól távol vannak és végre hazatérnek a hiány, a viszontlátás öröme szüli könnyeiket. Nem szégyellik, mert ez akkor a legtermészetesebb. Persze nem azt mondom, hogy amikor csak ránk jön, akkor ott helyben kezdjünk el bömbölni. Az élet sokszor állított olyan helyzetek elé, mikor nem tehettem semmit, csak tűrnöm kellett és nem csinálhattam, amit akartam, állam leszegve lenyeltem a dolgokat. De mikor senki nem volt mellettem, a feltörő fájdalom és bánat felmorzsolta az idegeimet, és bizony kiborultam. Nem éreztem magam gyengének, nem éreztem, hogy már nem lennék férfi. Mert akkor abban a pillanatban ahhoz, hogy ne őrüljek bele a tehetetlen dühbe más lehetőség nem volt kiereszteni a gőzt, csak zokogtam, mint egy kisgyerek. Tehát uraim, ha rám hallgattok és követitek az ismert szlogent, miszerint ott fogsz majd sírni ahol senki sem lát, akkor a méltóságotokat megtartva lelketeket felszabadítva sírjátok ki magatokat, mert a sírást nem csak a nők kapták, hanem mi is tehát ez nekünk is jár.

Sáros Benedek a csigabiga

Kevesen vannak akik igazán ismernek. Bizony a külső alapján ítélik meg egymást az emberek. Mivel az enyém hagy némi kivetni valót maga után, nem is csodálkozom, hogy messzire elkerülnek. De ezt nem is bánom. Sokan nem is húznának ujjat velem, félnek tőlem, amit jónak is látok. Mégis vannak az életemben olyan apró kis szívecskék akik félelem nélkül, sokszor még szemtelenül is kinevetnek, bolondot csinálnak belőlem. Ezt nem is veszem zokon, sőt szívemet melengetik az édes csínytevések. Arra nevelem őket, hogy tisztelni kell az életet és minden élőlényt a földön szeretni kell, mert ennek a szeretetnek, amit adnak a sokszorosát kaphatják vissza. Egyik nap a legkisebb királyfiért mentem az oviba és mikor az udvaron összeszedte, már furcsálltam, hogy valamiért nem akarja megfogni a kezem. Ez szokatlan volt, mert ez nálunk nem kérdés, hogy apával még a nagy komoly tízéves herceg is kézen fogva megy. Mikor a kocsiba ültünk a kis szőke kérdéseket tett fel.

- Apa a pókokat is szeretni kell?
- Igen kicsim a pókok nem bántanak, ha Te sem bántod őket és jobban félnek az emberektől, mint az emberek tőlük.
- És apa? A KATIKA bogarat?
- Kicsim a katica bogár egy nagyon aranyos bogárka, őt is szeretjük.
- Na és apa mi a helyzet a csigákkal?
- A csigák kicsim szerencsések, mert nekik van már akkor házuk, amikor megszületnek. De mivel csak az az egy házuk van, ezért nagyon kell rájuk vigyázni, hogy nehogy véletlenül is összetörjük a házukat.
- Jól van apa akkor szeretném neked bemutatni, Sáros Benedeket.

Előhúzott a zsebéből, egy kis csiga házat. Meglepődve fordultam hátra és figyeltem az okos kis fejét, ahogy az apró kezében tartja nagyon óvatosan, az új szerzeményét.

- Mond csak kicsim Sáros Benedek barátunk otthon van, vagy kiköltözött a házából?
- Igen itthon van figyelj apa.

Elkezdte énekelni a csigabiga gyere kit, amire a csigaházból kikukucskált két kis csiga szem. Olyan öröm és boldogság volt a kisfiam arcán, hogy azt elmondani sem lehet. Ahogy néztem őt a kis csigával a kezében tudtam, hogy egy olyan csoda részese lehetek, amit soha nem felejtek el.

- Apa? Hazavisszük? A mamánál fog lakni a muskátlik között.
- Persze, hogy haza visszük édesem ez nem is kérdés. De nagyon vigyázz rá, nehogy baja essen.

A kis királyfim csak mosolyogva bólogatott. A tükörből láttam,hogy ámulattal, mosolyogva, óvatosan tartotta kis ujjai között barátját és olyan boldogságot sugárzott, aminek fényében a legzordabb kőszív is meglágyul.

Én tudom honnan jöttem, csak azt nem hová tartok...

.
Emlékszem még mikor volt olyan, hogy nem volt kenyérre pénzem és a lakás minden zugát felkutattam apróért. Mikor nem tudtam kifizetni az albérletet és a cuccaimat bezárták, amíg nem viszek pénzt és ezért mindenem odaveszett. Mikor egy játékteremben a radiátorhoz simulva aludtam, mert nem volt hová mennem. Mikor éhesen, egy fillér nélkül csavarogtam. Mikor végre talpra álltam és egy rossz döntés miatt elveszett megint minden. Mikor elfordultak a „barátok” mert már nem volt pénzem, de addig, míg volt minden éjszaka csak buliztunk és más lány ágyában keltem. Emlékszem mikor keserű könnyemet nyeltem szenteste és egyedül egy üres lakásból néztem a gyönyörű havazást. Mikor egy segítő kéz talpra állított egyszer... Emlékszem és soha nem felejtem, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Megtanultam, hogy kemény az élet és soha semmit nem adnak ingyen. Megtanultam ami kell, azt megszerzem, mert szenvedtem eleget és legyűrtem mindent. Megtehetem, hogy nincs mit szégyellnem, mert az élet mi szégyellni való, nem az, ahogy élem! Megtehetek bármit, mert már fizettem érte, a fiatalságom volt az ára, tőlem elvettek mindent. Megmaradt a hitem, a remény és, hogy tudom honnan kezdtem. Ezért tudom értékelni az életet, tudom milyen küzdeni, elveszteni, vagy megtartani valamit bármi áron. Ezek azok a dolgok, amik miatt mára már jobb ember lettem, ezek azok, amik megtanítottak tisztelni azt amim van, amit elértem. Hibáimból tanulva járok egy olyan utat, ami akár példamutató is lehet azoknak, akik azt az utat kezdik járni, amelyiken én annak idején elbuktam. Még előttem az élet, és annyi minden vár még rám. De állom a sarat és igen, már félelem nélkül állok az élet előtt, mert bármire képes vagyok még akkor is, ha nem tudom, hogy mi lesz a vége ...