Életemben voltak olyan helyzetek, mikor el kellett mennem dolgozni. Olyan helyre, ahová magamtól sosem mentem volna. De kellett, mert azt akartam bizonyítani, hogy nem vagyok olyan galád, mint, ahogy be akarnak állítani. Elmentem műtős fiúnak a baleseti sebészet traumatológia osztályára. Nem részletezném, hogy bizony láttam ott mindent, életeket összetörni szeretteik elvesztése miatt, könnyeket, fájdalmat, lemondást, de volt, hogy örömet is. Már akkor is feltűnő jelenség voltam, de mivel, mint tudjuk az egészségügyben ember hiány van, a nevetségesen alacsony fizetés miatt kénytelenek voltak felvenni. Tudni kell, a " civil " szférában a négyszeresét kerestem a fizetésnek nem nevezhető bérnek, amit persze nem adtam fel, mert a műtős fiúskodást hobbinak vettem. Születtek barátságok, volt olyan, aki nem szeretett. Szúrta a szemüket, hogy jókedvűen járok be, mert hiába igyekeztem szerény maradni, jobb kocsim volt, mint a főnöknek és a ruhatáram is arról árulkodott, hogy nem a kórházi bérből élek. Mindenkivel kedves voltam, és tisztelettudó, rákaptam az ízére, mert rájöttem szeretek az emberekkel foglalkozni. A betegek bírták a formám, a lazaságom, mindenkihez volt kedves szavam és éreztem kivel, hogy kell viselkedni, hozzáállni. Ami a legemlékezetesebb, amit soha nem felejtek el, volt egy néni, akit sokat vittem vizsgálatokra és sokat beszélgettünk. Minden reggel kávézni mentünk, de soha nem engedtem, hogy fizessen, amiért mindig hisztizett. Nagyon szerettem őt. Jókat nevettünk egy igazi jó kedélyű mami volt. A műtét előtt nagyon kedvtelen volt. Azt mondta, hogy most látom utoljára. Kinevettem, igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz. Igazam is volt. A következő héten minden reggel vittem neki kávét a kórterembe. Egyik nap rosszabbodott az állapota és az intenzív osztályra került. Ezt is úgy tudtam meg, hogy reggel mikor a kávéval mentem az osztályra szóltak a nővérek, hogy mi történt. Sajnáltam nagyon, de nem tudtam mit tenni, csak, hogy kértem a nővéreket, hogy szóljanak, ha tudnak róla valamit. Délután hívtak az intenzívre a nővérek, hogy ugorjak be a nénihez, mert szeretne egy kávét. Örömmel mentem is. Láttam, hogy nincs jól, törékeny teste elveszett az ágyban és látszott kedves arcán fájdalmai vannak. Vicceskedve mondtam neki, hogy jó lenne, ha már összeszedné magát, mert hiányoznak a reggeli beszélgetéseink. Akkor azt mondta, hogy ne merjem félbeszakítani, és ígérjem meg, úgy teszek, ahogy kéri. Csak néztem rá, de nem válaszoltam és megfogtam hideg kezét.
- Te vagy az a fiú, aki azért jött minden nap, mert szerette ezt a bolond öregasszonyt. Soha nem fogadtál el egy fillért sem, sőt zsivány, te fizettél mindig. Azt akarom, hogy ez a tiéd legyen, mert nagyon jó gyerek vagy és nagyon szeretlek. Én holnap már nem leszek, ma éjjel meghalok. Mondta elhaló hangon, megsimította arcomat és egy vastag borítékot tett az ölembe. Nem tudtam mit mondjak, szívem elszorult és még mindig keze a kezemben volt.
-Ne mondjon nekem ilyen hülyeségeket, tegye el a pénzét, mert komolyan soha többé nem állok szóba magával és a sok kávét, amit sleppre megivott ki fogja fizetni. Reggel jövök, hozom a kávét kis hab két cukor.
Erőtlenül nevetett, becsukta a szemét. Vigyázz magadra zsivány mondta, mielőtt elléptem az ágyától. Reggel vittem a kávét kis hab két cukor, mikor a nővér meglátott az intenzíven mondta, hogy már keresni akart. Egy boríték volt nála, a tegnapi boríték. Néztem az ágyakat, keresve a mamimat, de nem láttam sehol. Csak a fejem ráztam, és éreztem, amint a könnyem lefolyt az arcomon. Igen elment mondta a nővér, ezt hagyta itt neked. Nem vettem el azt az utálatos borítékot, csak szótlanul kimentem, hátra sem néztem. Szavai tompán kongtak a fejemben. Tudta, hogy meg fog halni és engem hívott, mert olyannak szeretett, amilyen vagyok. Akkor aznap összetört bennem valami. Másnap kiléptem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése