Esett az eső. Csak csendben állt a sötétben, és nézte a házat. Az utcai lámpa fénye a válláig ért, arca a sötét éjszakába veszett. Nem mozdult, a cigaretta parazsánál felvillant zöld szeme. A szél feltámadt és a házak között a szemetet hordva repítette a semmibe. Arra gondolt minek ment oda, mit akart ezzel elérni. A sötét szobából lámpa fénye vakítóan tört be az éjszakába, a férfi felnézett, megmozdult a függöny. Látta, ahogy kecses alakja feltűnik az ablaknál és kinéz a sötétbe, mintha tudná, ott van valahol. De nem láthatta, mert hátralépve a fényből szinte beleolvadt az éjszakába. Csak figyelt és nézte. Abban a pillanatban jött rá, hogy miért ment oda. Elengedni őt. Mert már nem érzett semmit, kiölt belőle mindent ami valaha fontos volt. Mikor nem kereste, mikor közömbös volt, mikor kimondta, hogy vége. Ennek így kellett lennie. Nehéz volt elfogadni, de az idő múlásával, kezdtek beforrni a sebek. Most, hogy itt állt és nem érzett semmit tudta, hogy vége, végre elengedte. Tudta, hogy újra szabad és élheti az életét. A sötétben nem látszott a néma óriás, csak egy megkönnyebbült sóhaj hallatszott, mi örökre elszállt feledtetve mindent, ami fájt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése