Megvilágosodás.

Életemnek volt olyan szakasza, mikor semmi nem volt jó. Szó szerint. Megvolt mindenem, minden amire csak ember vágyhat mégis boldogtalanság volt a szívemben. Reggel mikor felébredtem, nem láttam értelmét felkelni, nem tudtam semminek örülni és mindenbe bele kötöttem. Semmi nem felelt meg, hiába akartak a kedvemre tenni. Örökké elégedetlenkedtem. Az okát nem tudtam, csak egyre jobban megkeseredtem.Egy hétköznap délelőtt Benikémmel valahol voltunk, és mielőtt vittem volna az oviba még szeretett volna a mekiben enni. Beálltam az autók után a sorba és vártam, hogy az ablakhoz érjünk.Csemetém hátul csacsogott, én meg csak bambultam bele a semmibe. Néztem az embereket akik szomorúan, szürkén, boldogtalanul jöttek mentek. Láttam a lányt az ablakban aki kiszolgált és rá volt írva, hogy szinte éhbérért robotol, mégis mosolyogva veszi fel a rendelést. A hajléktalant aki a kocsik között kéregetett és biztos, hogy már napok óta nem evett. Láttam magam, amint unottan, pöffeszkedve öltem a kocsiban. Akkor hasított belém valami. Hogy merek én elégedetlenkedni!? Délelőtt tíz óra és egy mekinél ülök a kisfiammal, és nem kell remegnem a munkahelyem miatt, hogy bármikor kirúgnak, mert magamnak dolgozom, jól keresek nincs okom panaszra. Egészséges, gyönyörű gyermekeim vannak, jól élek, megvan mindenem, azt csinálok és akkor amit csak akarok. Hogy merek elégedetlenkedni, mikor ezért a gondtalan, gyönyörű életért bárki összetenné a kezét. Jó kocsi, szép ház, amit más lehet, egy emberöltő alatt sem tud nagyon elérni. Elszégyelltem magam és akkor, ott abban a pillanatban megvilágosodtam. Egy szempillantás alatt megváltozott bennem minden. Mire kigurultunk a parkolóból egész más ember lettem. Élveztem a napsütést, a lelkem szabadságát. Azóta már csak a jót látom még a rosszban is, elégedett vagyok a kevéssel is mert örülök, hogy nem kevesebb. Igyekszem segíteni ahol csak tudok és példamutatóan nevelni a gyermekeimet, hogy minden apróságot meg kell becsülni az életben.